Közösségek segítenek egy másik közösségnek
Az önkéntességen elsősorban az elesetteknek, a gyermekeknek, a kiszolgáltatottaknak, a betegeknek, a rászorulóknak, a közösségeknek és gyülekezeteknek nyújtott önzetlen segítségnyújtást értjük. Ahogy egy közösségi portálon megfogalmazták: ,,közösségek egy másik közösségnek”.
Ma már mindennapos, hogy munka után újra munkába állva, energiát rááldozva, önkéntesek segítenek lakhatóvá tenni házakat, funkciójukba emelni közintézményeket. Az önkéntesség olyan, mint az adakozás, amit fizikai teljesítménnyel váltunk meg.
Nyugat-Európában különös kultusza van az önkéntességnek. Tehetősebb állampolgárok, amikor alkalmuk van, akár egy évre megszakítják addigi megszokott tevékenységüket és önkéntesnek állnak. (Még az angol királyi ház tagjai közül is többen.) Ott ezt az időszakot ,,lyukas évnek” hívják.
Mindenkiben ott rejlik a képesség, hogy segítsen. Ez nem rejtett képesség, legfeljebb nem volt, ami előhívja ezt az adottságunkat. Ez nem rátermettség kérdése, hanem hajlam, ami mindenkiben jelen van.
Az önkéntes munka jutalma a belső megelégedettség. Mintha endorfinok szabadulnának fel, akár egy flow-élmény kapcsán. Az endorfin az agyban termelődő fehérjemolekula, mely boldogságérzést és nyugalmat vált ki a szervezetben. Mint a jól végzett munka, mint a kellemes zene, mint a nevetés és jókedv.
Az önkéntesség egy helyzet, amit az alkalom hoz, és aki vállalja azt jóleső érzés tölti el. Ha akarjuk, ez lehet definíció, lehet propaganda, felhívás és hírverés. Az önkéntességről sokaknak eszébe jut egy rosszkedvű korszak ,,társadalmi munkája”. Csakhogy az egy kötelező elvárás volt, nem önkéntes felajánlásból fakadt. Azt el kell felejteni – sőt elutasítani. Itt nincs kényszer. Talán csak egy fajta szelíd belső késztetés.
Cseh Zsuzsa
(képforrás: myquoty.com)